Dóri

My name is Dóra Herczmann, I'm 21 years old, and I graduated from the Tamási Áron Secondary School in Hungary last year. Unlike my other classmates, I didn’t rush to apply everywhere, to every university, even for a major that I knew it was definitely not for me. Despite knowing for a long time that I wanted to study psychology, I decided that I needed a “break” from studying, from a pre-dictated daily routine, I longed for a leave that I couldn’t achieve during high school. That’s exactly why started to work to become financially independent. At the end of last summer, I started working as a waitress in a hotel and I liked the hospitality so much that I stayed there. I have learned to schedule my time and my energy, to manage my money consciously, to save it and not to mention communication and I acquired better knowledge about people. It turned out to be of great benefit to me and due to my thoroughness I even took a course to have make it „professional”. My service and "people-centered" attitude, my patience, my tolerance, my humility became very useful. In addition, I took great advantage of being fluent in 3 foreign languages (English, Spanish, German). I learned English and German at school, while I learned Spanish abroad in Spain, where I started my primary school studies there at the age of seven. I spent nearly seven years abroad with my family, so I can say that I grew up with a different mentality than my peers. The differences came to light when I moved back in 2013 and I was surprised to see how different people live their lives here. My outdoor years taught me openness, empathy and compassion. The concept and attitude of family is markedly different from my homeland, but I can be lucky to have such an open and far-sighted attitude at such a young age.

My relationship with children has gone through many phases, but by now I have come to the point where I myself want to experience the joys and all the challenges of motherhood. My nephew and niece were also a big influence on me and they are still. I love them both with all my heart and I thank them for showing me what a joy it is to have a child in the "house". The other factor is my partner, who awakened in me the instincts I didn’t think I had in me. We never talked about having a child together, we didn’t plan at all, but as time went on, I suddenly had a feeling that I wanted to become a mother. I want to experience what it’s like from pregnancy to childbirth, to the feeling when you can hold your baby for the first time, in a word, I want everything.
I haven’t started my psychological studies yet, but it occured to me that I would be very happy to deal with disadvantaged children as well. In any case, for the time being, I would like to take every opportunity to be with childrem, to help those who need it and to bring happiness to even a small „Lurko” :)

One of my favorite experiences is when, unfortunately, I was recently left with my niece and nephew due to a family emergency. I had to take care of them both alone for several hours, which it only had happened for a shorter period of time before, but I wasn’t scared of the task. I knew right away that it was a big challenge, but I was happy to take it on. It should be noted that the two children are not exactly spiritually balanced (divorced parents) and both require a lot of attention and care separately. Those to whom they open up and trust they rely heavily on them and almost “cling” to them, which is understandable. I can proudly say that I would be one of the few confidentials myself, so I knew I had to pay close attention to my every move, my words. I entertained the two siblings at the same time, both with interesting pursuits for them, I tried to listen to both of them, tell a story to them, occupy them, and divert their attention from the fact that the others were not at there. I really enjoyed this new sense of responsibility that I could take care of the two of them alone. In the end, I had the impression that I had managed not to make them feel the seriousness of the situation and that I would be happy to do it again at any time.

• Alexandra és Benjámin, Drága unokaöcsém 2016-ban született meg. Akkor még nem éreztem a vele való szoros kapcsolatot, ám ahogy egyre jobban kezdtem megszokni egy új csöppség jelenlétét, úgy alakult ki bennem az egyre szorosabban hozzáfűződő kapocs. Már az elején nagyon jól egymásra hangolódtunk, bár igaz nekem kis időbe telt kiismernem, mire van szüksége, mivel nem egy háztartásban éltünk, ahogy most sem. Ahogy nőtt és nőtt, úgy fejlődött és tágult a világnézete és büszkén mondhatom, hogy az együtt töltött időszakokban rengeteg mindent tudtam neki átadni. Nagyon sok mindent magyaráztam el neki, úgy hogy értse, sok új szót és kifejezést tanítottam neki, amit nagyra értékelt, mert azonnal elsajátította azokat. Miután 2017-ben megszületett kistestvére, Alexandra, új kihívássá vált megszoktatni vele az új "lakótárs" jelenlétét. A szülők nagy sajnálatra nem kezelték valami jól ezt és nem könnyítették meg neki a befogadást. Édesanyám és én segítettünk neki, hogy ne csak elfogadja, de megtanulja szeretni húgát. Ahogy a kislány is cseperedett, én már "tapasztaltabban" foglalkoztam vele és sokkal jobban élveztem, hogy már van fogalmam, hogyan kéne egy kisgyerekkel bánnom. Most lassan 3 és 6 évesek lesznek. Az utóbbi időben sajnos nem volt rá mód, hogy rendszeresen találkozzunk, de amikor sikerült, a két gyerkőc le sem szállt rólam, ami nagy büszkeséggel töltött el. Remek kapcsolatot sikerült kialakítanom mindkettőjükkel külön-külön és együtt is. Arra is volt példa, hogy egyszerre kellett a két igen igényes testvért foglalkoztatnom és vigyáznom rájuk. Nagy örömmel vállaltam a feladatot és sikerült kiegyensúlyozottan mindkettőre elég időt és figyelmet szánnom, sikerült elérnem, hogy egymással is jól kijöjjenek és ne érzékeljék, hogy családi vészhelyzet miatt csak mi maradtunk hárman. Bármikor elvállalnám őket szívesen, együtt vagy akár külön. Ők az oka részben, hogy megszerettették velem a kicsiket, megmutatták milyen örömet hoz a mindennapjainkba a jelenlétük, a vidámságuk, a nevetésük., 2017- ma
• SE Pető András Kar Gyakorló Általános Iskola és Kollégium, Középiskolai éveim során kötelező volt az érettségi papír megszerzéséhez 40 óra közösségi önkéntes munka a felsorolt intézmények egyikében. Én a Pető intézetet választottam, ahol egy hét után életre szóló élményekkel távoztam. Én és pár osztálytársam egy ötödikes csoporthoz lettünk beosztva, ahol különböző szellemi ill. fizikai nehézségekkel küzdő gyermekeknek a mindennapjait ismerhettük meg. Mivel nem volt semmiféle előzetes képzésünk, ezért nem maradhattunk a gyerekekkel egyedül, és nem végezhettünk el speciálisabb feladatokat a gyerekekkel (pl. etetés, stb.) elméletileg. Ennek ellenére mégis abban a ritka helyzetben találtuk magunkat, hogy hárman leoktattunk egy matematika órát sikeresen, korrepetáltuk őket, etettük az arra szoruló gyerekeket, sőt némelyikünk még a mosdóban is nyújtott egy segítő kezet. Az ott látottak, az hogy milyen speciális körülményeket ill. felszerelést és pedagógust igényelnek ezek a gyerekek empátiát keltett sokunkban, bennem meg felébresztette azt az ösztönt, hogy mindenkinek segíteni akarok maximálisan, akármennyire is fárasztónak bizonyult ez a feladat. Sosem fogom elfelejteni azt az időszakot, amit azzal a gyerekekkel éltem meg., 2016

• Ball games
• Learning together
• Cooking
• Non-smoker
• Creative
• Outdoor activities
• Házimunka
• Állatbarát