Dóri

Herczmann Dóra vagyok, 21 éves, aki tavaly érettségizett a Tamási Áron Általános Iskola, Gimnázium és Német Nemzetiségi Gimnáziumból. A többi évfolyamtársammal ellentétben, én nem rohantam beadni a jelentkezésemet mindenhová, akár olyan szakra is, amiről tudtam, hogy biztos nem nekem való, holott tudtam már rég, hogy pszichológiát akarok tanulni. Én amellett döntöttem, hogy nekem "szünetre" van szükségem a tanulásból, az előre lediktált napi rendből, én szabadságra vágytam, amit a gimnázium alatt nem sikerült elérnem. Pontosan emiatt álltam neki dolgozni, hogy anyagilag függetlenedjek. Tavaly nyár végén elkezdtem felszolgálóként dolgozni egy hotelben és annyira megtetszett ez a vendéglátás, hogy benne is maradtam. Megtanultam a saját időmet és energiámat beosztani, a pénzemmel tudatosan bánni, spórolni és nem mellesleg kommunikációs- ill. emberismereteket sajátítottam el. Nagy hasznomra vált, és alaposságomból kifolyólag el is végeztem egy tanfolyamot, hogy papírom is legyen róla. Nagy hasznomra vált az vendég- és "embercentrikus" hozzáállásom, a türelmem, a tűrőképességem, az alázatosságom. Mindemellett nagy hasznát vettem, hogy 3 idegen nyelven folyékonyan kommunikálok (angol, spanyol, német). Az angol és a német nyelvet az iskolában sajátítottam el, míg a spanyolt kint külföldön Spanyolországban tanultam meg, mivel én ott kezdtem el általános iskolai tanulmányaimat hét évesen. Közel hét évet töltöttem kint a családommal, így elmondhatom, hogy egy másfajta szemlélettel nőttem fel, mint a kortársaim. A különbségekre akkor derült fény, amikor 2013-ban visszaköltöztem és meglepődve láttam, hogy mennyire más szemlélettel élik az emberek az életüket. A kinti létem nyitottságra, empátiára és együttérzésre tanított, a család fogalma és szemlélete markánsan eltér a hazaitól, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen fiatalon ennyire nyitott és széles látókörű szemlélettel rendelkezem.

A gyerekekhez fűződő kapcsolatom sok fázison ment át, ám mára már elérkezett oda, hogy én magam is meg szeretném tapasztalni az anyaság örömét és minden kihívását. Az unokaöcsém és unokahúgom is nagy hatással voltak és még vannak rám, mindkettőt teljes szívemből szeretem és köszönettel tartozom nekik, hogy megmutatták, micsoda öröm, ha gyerek van a "házban". A másik tényező a párom, aki felébresztette bennem azokat az ösztönöket, amiket nem hittem volna, hogy megvannak bennem. Sosem beszéltünk közös gyerekről, tervezni meg végképp nem terveztünk, ám ahogy telt múlt az idő egyszer csak megindult bennem egy érzés, hogy én anya akarok lenni. Szeretném megtapasztalni, milyen a terhességtől kezdve, a szülés, az érzés amikor először foghatod a kicsidet, egy szóval mindent.
Pszichológiai tanulmányaimat nem kezdtem még el, ám már az a gondolat is felmerült bennem, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel is nagyon szívesen foglalkoznék. Mindenesetre egyelőre minden alkalmat szeretnék megragadni, hogy gyerekkel lehessek, segítsek, akinek kell és hogy boldogságot okozzak akár már egy kis lurkónak is :)

Kedvenc tapasztalatom közé tartozik az az alkalom, amikor nem rég sajnos családi vészhelyzet miatt hárman maradtunk az unokahúgommal és az unokaöcsémmel. Több órára is vigyáznom kellett rájuk egyedül, ami azelőtt csak kevesebb időre történt meg, ám nem ijedtem meg a feladattól, egyből tudtam, hogy nagy kihívás, de szívesen vállaltam. A két gyerkőcről tudni kell, hogy nem éppen kiegyensúlyozottak lelkileg (elvált szülők) és mindketten sok figyelmet és törődést igényelnek külön-külön. Akinek megnyílnak és megbíznak, azokra nagyon támaszkodnak és szinte "belekapaszkodnak", ami érthető. Büszkén mondhatom el, hogy ilyen bizalmas lennék én magam is, ezért tudtam, hogy igen komolyan oda kell figyelnem minden mozdulatomra, szavamra. A két testvért egyszerre foglalkoztattam, mindkettőt a számára érdekesebb elfoglaltsággal, mindkettőt igyekeztem meghallgatni, mesélni neki, elfoglalni őket és elterelni a figyelmüket arról, hogy a többiek nincsenek itthon. Nagyon élveztem ezt az új felelősségérzetet, hogy vigyázhatok kettőjükre egyedül. A végén az a benyomásom támadt, hogy sikerült nem éreztetnem velük a helyzet súlyosságát, és hogy bármikor szívesen újracsinálnám.

• Alexandra és Benjámin, Drága unokaöcsém 2016-ban született meg. Akkor még nem éreztem a vele való szoros kapcsolatot, ám ahogy egyre jobban kezdtem megszokni egy új csöppség jelenlétét, úgy alakult ki bennem az egyre szorosabban hozzáfűződő kapocs. Már az elején nagyon jól egymásra hangolódtunk, bár igaz nekem kis időbe telt kiismernem, mire van szüksége, mivel nem egy háztartásban éltünk, ahogy most sem. Ahogy nőtt és nőtt, úgy fejlődött és tágult a világnézete és büszkén mondhatom, hogy az együtt töltött időszakokban rengeteg mindent tudtam neki átadni. Nagyon sok mindent magyaráztam el neki, úgy hogy értse, sok új szót és kifejezést tanítottam neki, amit nagyra értékelt, mert azonnal elsajátította azokat. Miután 2017-ben megszületett kistestvére, Alexandra, új kihívássá vált megszoktatni vele az új "lakótárs" jelenlétét. A szülők nagy sajnálatra nem kezelték valami jól ezt és nem könnyítették meg neki a befogadást. Édesanyám és én segítettünk neki, hogy ne csak elfogadja, de megtanulja szeretni húgát. Ahogy a kislány is cseperedett, én már "tapasztaltabban" foglalkoztam vele és sokkal jobban élveztem, hogy már van fogalmam, hogyan kéne egy kisgyerekkel bánnom. Most lassan 3 és 6 évesek lesznek. Az utóbbi időben sajnos nem volt rá mód, hogy rendszeresen találkozzunk, de amikor sikerült, a két gyerkőc le sem szállt rólam, ami nagy büszkeséggel töltött el. Remek kapcsolatot sikerült kialakítanom mindkettőjükkel külön-külön és együtt is. Arra is volt példa, hogy egyszerre kellett a két igen igényes testvért foglalkoztatnom és vigyáznom rájuk. Nagy örömmel vállaltam a feladatot és sikerült kiegyensúlyozottan mindkettőre elég időt és figyelmet szánnom, sikerült elérnem, hogy egymással is jól kijöjjenek és ne érzékeljék, hogy családi vészhelyzet miatt csak mi maradtunk hárman. Bármikor elvállalnám őket szívesen, együtt vagy akár külön. Ők az oka részben, hogy megszerettették velem a kicsiket, megmutatták milyen örömet hoz a mindennapjainkba a jelenlétük, a vidámságuk, a nevetésük., 2017- ma
• SE Pető András Kar Gyakorló Általános Iskola és Kollégium, Középiskolai éveim során kötelező volt az érettségi papír megszerzéséhez 40 óra közösségi önkéntes munka a felsorolt intézmények egyikében. Én a Pető intézetet választottam, ahol egy hét után életre szóló élményekkel távoztam. Én és pár osztálytársam egy ötödikes csoporthoz lettünk beosztva, ahol különböző szellemi ill. fizikai nehézségekkel küzdő gyermekeknek a mindennapjait ismerhettük meg. Mivel nem volt semmiféle előzetes képzésünk, ezért nem maradhattunk a gyerekekkel egyedül, és nem végezhettünk el speciálisabb feladatokat a gyerekekkel (pl. etetés, stb.) elméletileg. Ennek ellenére mégis abban a ritka helyzetben találtuk magunkat, hogy hárman leoktattunk egy matematika órát sikeresen, korrepetáltuk őket, etettük az arra szoruló gyerekeket, sőt némelyikünk még a mosdóban is nyújtott egy segítő kezet. Az ott látottak, az hogy milyen speciális körülményeket ill. felszerelést és pedagógust igényelnek ezek a gyerekek empátiát keltett sokunkban, bennem meg felébresztette azt az ösztönt, hogy mindenkinek segíteni akarok maximálisan, akármennyire is fárasztónak bizonyult ez a feladat. Sosem fogom elfelejteni azt az időszakot, amit azzal a gyerekekkel éltem meg., 2016

• Labdajáték
• Együtt tanulás
• Főzés
• Nem dohányzom
• Kreatívkodás
• Külső program
• Házimunka
• Állatbarát